Tatár Zsolt

Tatár Zsoltnak hívnak, hátulgombolós korom óta érdekel Kína, mióta egy csokipapíron megláttam a Nagy Falat, és izgatottan kérdezgettem a szüleimet, mit látok. A dobozban több csoki volt, mindegyiken más nevezetesség (Ég Temploma, Hua Shan, Nagy Fal, Tiltott Város stb.), és izgalmas volt látni egy teljesen új világot. Mondjuk a csoki is nagy attrakció volt a hetvenes évek Romániájában... Akkor még nem sejtettem, hogy egy napon majd élőben is láthatom ezeket a csodálatos vidékeket, látnivalókat, annál is inkább, mert sehova nem lehetett utazni. Cseperedtem felfele, Marco Polo ment a tévében, újabb izgalmak, színpompás ruhák és tájak. Aztán a mozi: jöttek a nyolcvanas évek kosztümös kardozós-repkedős filmjei, még nem hallottuk, hogy ez a wuxia, de újabb meseország tárult ki, ahogy a dzsunkákon harcoltak a Jangcén, küzdöttek a Shaolinban, Wudangban. Aztán Bertolucci monumentális filmje, az Utolsó kínai császár is eljutott az erdélyi mozikba 1989-ben, akkor már naplót vezettem, így visszaolvasva látom, mekkora fordulópont következik az életemben, jött a romániai forradalom, lehetett utazni külföldre, és én napra pontosan egy évre rá ott álltam a Tiltott városban, kicsit sietősen nézegetve, mert az őrök kerestek, merre vagyok, ugyanis pénz hiányában a kijáraton lógtam be záróra elött. De 19 évesen ez még belefért, vizsgaidőszakban tanulás helyett a Transzszibéria expresszel száz dollárral a zsebemben pár cimborával a Miskolci Bölcsész Egyesületből kijutottunk. Elképesztő kaland volt, pedig csak Pekingeben voltunk és Kantonban. Ekkoriban kínai szakra jártam másfél évig, aztán földrajz következett, majd programozóit elvégezve az IT világába keveredtem, de mellette egy aranyműves képzést is elvégeztem, mert annyi csodálatos ékszert, ötvösremeket láttam a világ múzeumaiban, hogy jobban is érdekelt. A feleségemmel is így ismerkedtem össze, hogy Kína volt a közös téma, mert ő is volt kint a szüleivel egy évre rá, hogy ott jártam, így megfogadtuk, majd együtt is megyünk. Eljött 2013, amikor együtt kirepültünk Sanghajba, innen vonattal, busszal kalandoztunk, eljutottunk a Shaolin kolostorba, Xian következett, a HuaShan végtelen lépcsőit koptattuk, a Wudang kolostorban már azt éreztem, ezt nem lehet fokozni, annyira tömény volt az élmény. Aztán megnéztük a shunani bambuszerdőt, Leshant, Guilllint, és Hong Kongból hazarepültünk, de már a repülőn tudtuk, amint lehet, megint jövünk. Elképesztő volt látni, mi zajlott le 26 év alatt Kínában, a szegény, bringával és rozzant buszokkal közlekedő, szénkályhákkal fűtő országból mennyire egy ultramodern ország lett. 90ben még két napig vonatoztunk, hogy leérjünk Kantonba, most meg szuperexpresszek hasítanak 300 km/órával. Még Sanghaj felhőkarcolóinál azt hittünk, ok, nyilván ez az ország kapuja, na de majd vidéken... és amint egyre kisebb településekre jutottunk, ott is hatalmas volt a fejlődés mindenben, ugrásszerűen nőtt az életszínvonal.

2019-ben újra kiutaztunk, volt amit újra meglátogattunk, mert Xian városfalát muszáj volt körbejárni, a muszlim negyed esti forgataga a sok finomsággal is nagyon hiányzott, és a Wudang-hegység pedig... ott el tudnék lakni egy darabig. Ezúttal Pekingbe érkeztünk, majd megnéztük Pingyao ősi városát, Mianshant, Zhangjiajie fantasztikus hegyeit, az Ég Kapuját, aztán Szecsuán, majd Tibetben Garze fért bele a szűkre szabott időnkbe.

Nem vagyok fotós, jó részét mobillal kattintottam, a válogatásánál nagy gondban voltam, mert ezer képbe sem férne bele az élmény, ezért inkább olyan képeket válogattam, amelyek vagy nem szokványosak, vagy valamiért nagyon kedves emlékeket idéznek fel. A neveket vegyesen használom, magyar és pinjin átírásban.